Hogyan alakul ki a „Csak egy nő” típusa? A „Csak egy gyermekből”.
Abból a kislányból, akit már gyermekként sem vesznek emberszámba, bár szükségesnek ítélik a létezését, de szeretetteli gondoskodást nem kap, ennek ellenére elhitetik vele: ő szeretettel van nevelve. Elhitetik vele, hiszen a szülőnek az a meggyőződése, gyermekéből csak akkor válik ember, ha veri őt. Akkor is, ha az a gyermek lány. Ha beleveri a társadalom által előírt, emberi viselkedésre vonatkozó, íratlan törvényeket. Ha azt érzi a „Csak egy gyermek” (hallva barátai családi történeteit), hogy a szülei állítása szerinti szeretet nem ugyanaz, mint amiről a barátai mesélnek, fogalmi zavarba kerül, és elkezd eltévedni az élet útvesztőjében, már gyermekként. Mert Andinak nem kell egy hektár szőlőt bekapálni ahhoz, hogy vehessen magának egy mozijegyet, nekem pedig igen. Miért? Mert anyám azt mondja: nem akarom, hogy elkallódj, mert szeretlek, és a legjobbat akarom neked – tanuld hát meg: ha akarsz valamit, azért előbb dolgozz meg. És Enikőnek sem kell megfőznie egy 6 tagú családnak, 10 évesen ahhoz, hogy az anyja átölelje őt. Én még mostam és vasaltam is rájuk, rendben tartottam a házat, az ölelés mégis elmaradt. Természetesen ez is szeretetből, hiszen nem akarták, hogy elkényeztetett ember váljék belőlem. Nem tudom, milyen érzés az, ha egy gyermek az anyja ölébe bújik. Bár, igaz, ami igaz: mindig kaptam jóéjt-puszit, lefekvéskor. Ezt mindig megkaptam, még akkor is, ha a nap folyamán 7 fakanalat törtek el rajtam, nevelési célzattal.
Rossz gyermek voltam? A családom szerint igen. Tehát kemény nevelésre szorultam. Becenevem: Te istenátka! - volt. Nevelési eszközeim: pszichoterror, különféle, otthon a fölműveléshez megtalálható szinte összes eszköz, kukoricán térdelés, kikötözés, szobafogság, fakanál, nadrágszíj. Mert engem be kellett törni. Szüleim állítják: hitetlen voltam és engedetlen, szófogadatlan és hazug, lusta és semmirekellő.
A „Csak egy gyermek” a szülők kapcsolatának lélektelen és arc nélküli eszköze. Megszüli az anyja azért, mert ez társadalmi elvárás, kell, hogy a gyermek legyen. Én a 70-es évek elején születtem, egy olyan társadalom korában, amikor elvárás volt az a házasoktól, hogy alaphangon 2 gyermek nevelkedjen egy családban. Vesztemre, lánynak születtem. Bár, ezt még nem tudtam akkor, amikor elindultam jelen sorsom útján. Mint ahogyan akkor még azt sem tudtam: meghalt előttem 2 bátyám. Fiút vártak, és én jöttem. 10 hónapra, lila bőrszínnel, hosszú, fekete hajjal. Már akkor is jellemző volt rám az erős, átlagon felüli túlélési ösztön. Erre később nagy szükségem is volt, bár ezt akkor még szintén nem tudtam. …
Azoknak a szülőknek írom ezt a blogot, akinek meggyőződésük az: egy gyermek csak gyermek, és nem ért a világból semmit. Akik úgy gondolják: egy gyermeknek mindegy. Nincs szüksége magyarázatokra, nincs szüksége semmire, mert mindent megadnak neki anyagilag (bár feltételhez kötik azt is). Olyan szülőknek írom, akik ugyanolyan szülők, mint az enyémek voltak: „becsületre” akarják nevelni gyermeküket, miközben ők marják és utálják egymást, és rohannak a pénz után, akik nem szeretik egymást, saját magukat és a gyermekeiket sem. Tehát, a mai szülőknek írom, hogy tudatosodjon bennük: mit is tesznek valójában gyermekükkel. Megemlékezem a kapott nevelési elvekről és azok hatásairól, a szülői szeretet feltételhez kötéséről, a mellőzöttségről, a hiábavalóságról, a tehetetlenségről. Mert egy gyermek védtelen, kiszolgáltatott és tehetetlen a szülőjével szemben. Egy gyermeknek is vannak érzései, és igenis van gondolat- és érzelemvilága is. Akkor is van, ha a szülő ezt nem hajlandó tudomásul venni. Egy szülő képes úgy tönkretenni a gyermeke életét, hogy az később, a felnőttek világában ne legyen képes boldogulni, ne legyen képes élni. Mert egy szülő mindezt úgy kommunikálja kifelé, hogy: az én szeretetem határtalan, de ez a hálátlan gyermek nem értékeli! Nem értékeli, amit kapott tőlem, amit adtam neki, hogy mindent feláldoztam érte! … Azoknak a szülőknek írom, tanulságként, akik úgy érzik: őket a gyermekük öregségükre magára hagyta, hogy gyermekük hálátlan, hogy gyermeküket nem erre nevelte. Azoknak a szülőknek tehát, akiknek fogalmuk nincs arról, mivel marták el a gyermekeiket maguk mellől. A szüleimnek írnám, de az apám már nem él. Az anyámat pedig pszichiáter kezeli, tehát úgyis csak annyit fog érteni belőle, amennyit a gyógyszerei lehetővé tesznek számára. De a többi szülő, akik ugyanígy „szeretik” a gyermeküket, és ugyanezzel a nevelési módszerekkel nevelik őket, mint tették azt velem, ők talán okulhatnak, tanulhatnak, és változtathatnak a gyermekükhöz való hozzáállásukon. Azoknak, akiknek még nem késő észrevenni: a gyermekük is érző emberi lény, csak még kicsiben!
Fájó szórakozást ígérhetek, ha az írásaimat olvasod.
Tűnődj el a szavaimon, és a mögöttük megbújó gyermekről. Kérlek, írd meg a véleményed,kommentelj, vitázz, érts egyet, vagy, ha sajnos van ilyen, akkor oszd meg a tapasztalatodat a gyermekbántalmazásról, vagy a felnőttként átélt családon belüli erőszakról!
Számomra az a lényeg: írj! Véleményezz!
