Különvélemény

 Szívem szerint azzal kezdeném, hogy: gyermekként úgy éreztem. … A valóság szerint azonban úgy kell kezdenem: Mini Felnőttként úgy éreztem. … Mert sosem voltam Gyermek. A „Csak egy gyermek” pedig láthatatlanul válik felnőtté, úgy, hogy a szülei ezt észre sem veszik. Mint ahogyan semmi mást sem, ami az ő életében történik, vagy az ő kis lelkében zajlik.

Mert 3 évesen Mini Felnőtté kellett válnom. Megszületett az öcsém. Az Isten. 2 meghalt fiú után végre egy élő, aki tovább viszi a családnevet, aki életre való, aki érdemes szülei szeretetére. Van egy lány is? Kit érdekel? Csak egy gyermek. ...

Azt a kényeztetést és odafigyelést immáron az új jövevény felé fordították, ami addig kizárólagosan engem illetett meg. Nem értettem, miért kerültem háttérbe, miért váltam egy nap alatt mellőzötté, és kitaszítottá. Ennek okát mindenképpen fel akartam deríteni, és nyomozásba kezdtem. Figyeltem az új jövevényt. Szuszog. Én is szuszogok, ez nem nagy kunszt. Ez nem lehet az ok. Bekakil. Én meg nem, mégis ő az, akit anyám mindig a kezében tart, és puszilgat, nem pedig én, aki már régen nem használ pelenkát, mert én már wc-re járok. Ráadásul olyan ügyesen, hogy még a sötétben is ki merek menni a wc-re (akkor még csak udvari wc-nk volt), már bili sem kell. Mégis őt ölelik. Nem értem. Figyeltem az arcát a rácsos ágyon keresztül. Hófehér – az enyém is. Két szeme van – nekem is. Két füle van – nekem is. Szája is van, és beszélni sem tud – nekem is van szám, és beszélek is, mégis ő kell nekik, nem én. Hirtelen megvilágosodtam: neki hosszú szempillái vannak, nekem pedig nem (gondoltam ezt akkor, mert még nem láttam magam tükörben, nem értem föl azt). Hogy őt ne szeressék jobban, akkori logikámmal úgy gondoltam, ha kiszedem a szempilláit, akkor egyformák leszünk, és ugyanúgy szeretnek majd, mind a kettőnket. És nekiláttam a nagy cselekedetnek. Ő persze hangosan üvöltött, erre a jelzésre az egész család betódult a szobába. Ahogy meglátták, mit csinálok, kiemeltek a kiságyból (mert bemásztam, hogy jobban elérjem), nagyon megvertek. Nadrágszíjjal. A nyakamtól a derekamig felhasadt a bőröm a hátamon. Nagyon fájt, és nem értettem. Fájt az ülés, nem tudtam hátra dőlni, nem tudtam a hátamon aludni nagyon sokáig. És akárhogy gondolkodtam, nem tudtam rájönni, őt miért ölelik, én miért csak verést kapok? Innentől kezdve ugyanis gyakori volt az, hogy valamilyen fizikai sérülést tapasztalt rajtam a háziorvos (akkor még körzeti orvos). Ezek változatosak voltak: 39-es cipőnyom a hátamon, vasalónyom a combomon, lábam leforrázva, stb. Nem sorolom, aki ilyen közegből jött, mint én, ezt úgyis tudja.

Az öcsém, mintha azonnal megtanulta volna azt, hogy ha egy szobában vagyunk, ő pedig üvölteni kezd, akkor azonnal rohan a mentősereg, és bátran az ő védelmére kel. Ezek után ugyanis még akkor is kaptam, ha én csak játszottam a szobában, ő pedig fölébredt, és simán, minden további nélkül rázendített. Mikor berohantak, már el is kaptak, és elkezdték a nevelésemet, mert biztosan én bántottam őt, és ezért szükséges nevelni engem, hogy megtanuljam: nem bántjuk a kisebbet. Pedig én a szempillás eset után már nem bántottam, meg sem mertem közelíteni a kiságyat (és különben is: velük szemben én voltam a kisebb, mégis ők bántottak engem – nem értettem ezt már akkor sem. Mert miért tilos bántani a kisebbet, ha ők, a nagyok bántanak engem, a kisebbet?). Akkorra már világossá vált számomra (pavlovi reflexként): ha megközelítem az ágyat, az nekem fájni fog utána sokáig. De mindegy volt. Az én bűnöm volt, hogy ők a gyereksírás miatt fel kellett, hogy jöjjenek a kertből, és meg kellett szakítani a munkájukat. Tehát már csak ezért is nevelniük kellett, hogy megtanuljam azt: amíg a munka nincs befejezve, semmi mással nem foglalkozunk. Hogy ne kelljen állandóan védelmezni a kicsit tőlem, ki lettem kötözve a konyhán az asztallábhoz, így tudták elérni azt, hogy ne maradjak egy szobában az öcsémmel. És ekkor kezdődtek a „véletlen” baleseteim is.

Akkor váltam igazán „Csak egy gyermekké”.

Mert velem bármit meg lehetett csinálni. Éjjel, vagy hajnalban (attól függően, mikor ért véget a szülői ordítás), hóban is, és fagyban is, anyámmal útra keltünk. Nekem menetelnem kellett mellette, mert ő az öcsémet vitte a karján, és kezében a szatyrokat a cuccaival és a cuccainkkal. Emlékszem: nekem a hó térdig ért, alig tudtam lépni, sötét is volt, és mégsem féltem. Nem féltem, mert mielőtt szaladva távoztunk, a mama utánunk hajított egy cserepes virágot, ami a bokám mellett csattant szét. De engem anyám akkorra már fölöltöztetett, így a vastag overallon keresztül nem tudtam megsérülni. Attól a feszült légkörtől jobban féltem, mint a hidegtől és a sötéttől. Akkor megtanultam azt, hogy a sötétség a barátom. Mindig megvédelmezett, mert havonta egyszer mindig ő menekített meg az ordításból. Mert természetesen minden menekülés után visszacuccoltunk. Nem értettem, hogy miért, soha, senki nem beszélt róla velem. Csak egy gyermek voltam, gondolták, úgysem érthetem, mi történik.  Akkor már valóban nem értettem semmit. Nem találtam a történésekben logikát. Nem értettem, ha apám mosolyog nappal, miért ordít éjjel, és miért jószagú nappal, és mitől büdös éjjel. Nem értettem, ha a mama elbeszélget anyámmal nappal, miért támadja meg éjjel? Nem értettem, ha anyámnak nem kellek nappal, mitől kellek éjjel? De, mivel úgy érzetem, éjjel engem szeretnek, hiszen féltve öltöztetett anyám, és fogta a kezemet, miközben meneteltünk, azt hittem: ez a szeretet. Úgy éreztem: engem sötétben szeretnek. Elkezdtem hát utálni a nappalt, és szeretni az éjjelt. Miközben senki nem mondott nekem semmit, azon kívül, hogy: csak. Nem magyarázták el, hogy velem nincs semmi baj, pusztán ők nem tudnak együtt élni. Hogy nem félnem és rettegnem kell az apámtól, mert ő szeret engem, csak beteg. Az alkohol betege. Nem tudtam, mert nem tudhattam, mi az az alkohol, és mit okoz annak, aki iszik, vagy azoknak, akik együtt élnek egy szenvedélybeteg emberrel. Nem beszéltek arról sem, hogy a mama nem anyámat és engem utál, hanem csupán a fiát védi. Soha nem mondták, hogy a mama is anya. Az apám anyja. Én úgy tudtam: mama az csak mama, és nagyon, nagyon gonosz, félni kell tőle. Mert minden mama boszorkány. Ha megkérdeztem: miért? Akkor anyám kétségbeesetten nézett rám, mert azt hitte, gyenge a felfogásom. Gyengének hitte az értelmi képességeimet, és visszakérdezett: hát nem neked fáj, ha megver? Ha megver, akkor gonosz! Pont. Azt már nem volt bátorságom megkérdezni: ha te is megversz, akkor te is gonosz vagy? … Nem magyaráztak el semmit, hanem elvárták, hogy mindig, mindent, azonnal megértsek. Egyértelmű volt számukra, ha ők tudnak valamit, azt nekem is tudnom kell, ha nem vagyok hülye. Ha meg az vagyok, akkor fölöslegesen minek magyarázzanak el nekem bármit is? Ez volt az oka annak, hogy kérdeznem kellett, de sajnos a válasz minden esetben az volt: csak.

Ez a „csak” szó gyakori kísérője lett az életemnek. Mint ahogyan a „Csak egy gyermekek” életének ez a szó állandó velejárójává válik. Egy gyermek kérdez: miért? A válasz ideális esetben részletes magyarázat, hiszen egy Gyermeknek elmagyarázzák a világ nagy, és számára érthetetlen dolgait, míg a „Csak egy gyermeknek” úgy válaszolnak: Csak. Miért nem mehetek ki játszani? Csak. Miért kell megennem a répafőzeléket, ha nem szeretem? Csak. Miért nem alhatok éjjel? Csak. Miért fáj az oltás? Csak. Apó miért nem véd meg bennünket? Csak. Apu miért ordít velünk? Csak. Miért rángatod a hajam? Csak. Ezt miért kaptam? Csak. A mama miért boszorkány? Csak. …. Ezzel a „Csak”-kal megtanítják, hogy ne érdekeljen már semmi, mert nem magyarázni kell a dolgokat, hanem túlélni. Megtanítják, hogy ne gondolkozzak, csak sodródjak az árral. Megtanítják, hogy ha nem kérdezek, hamarabb szabadulok. Ez az elfogadás törvénye a „Csak egy gyermek” szempontjából. Kötelező tananyag.

A sok „csak” elkezdett zavarni. Már ovis voltam, és hazafelé jövet az oviból (természetesen egyedül, mert ugyan mi történhetne vele út közben? Csak egy gyerek! Rossz pénz nem vész el …) megálltam mindig mindenkivel beszélgetni. Szinte minden házhoz bementem, még oda is, ahol nem volt gyerek, mert a nénik nem úgy válaszoltak, hogy „Csak”. Meséltek, és magyaráztak. És ezeken a helyeken az asztalnál ülve ettem, nem úgy, mint otthon. (Milyen érdekes, hogy a mai napig nem tudok enni az asztalnál, pedig 40 éves vagyok. Szívesebben eszem a lépcsőre ülve, vagy az ágyon, vagy bárhol máshol, mint az asztalnál. Már ha otthon vagyok – mert máshol tudok ám viselkedni!). Így ismerkedtem meg egy szellemi fogyatékos fiúval, és tanultam meg játszani vele. Fiú? Francokat! Akkor már közel 40 éves volt, de mindig jót játszottunk. Ő volt az első barátom. Ez a csavargós időszakom nem tartott ám sokáig. Egy játék közben ugyanis, valamelyik háznál beleestem a szennyvíz gödörbe. Pedig figyelmeztettek arra, hogy ott ne játszunk. Csakhogy oda gurult a labda, és egy gyermek sem mert odamenni. Na, majd én! Nyakig merültem el a trutyiban, mire a házigazda a copfomnál fogva kihúzott onnan. Nem féltem, nem izgultam. Ahogy éreztem, hogy süllyedek, még csak nem is kapálóztam. Boldog voltam, mert azt hittem: Vége. Vége a veréseknek, a szenvedéseknek. Emlékszem, az a nyugalom, ami akkor és ott megszállt, otthon soha nem fordult elő. Hálás voltam a trutyinak, hogy befogad. Ezt a nyugalmat és boldogságot később több alkalommal is volt szerencsém átélni az életem során, de ez volt az első. Na, de hát kihúztak onnan, a nyugalomból. A ruhám, ahogy rám tapadt, csípett és mart. Olyan büdös voltam, hogy majdnem elhánytam magamtól magamat. A házigazda hazakísért, mert, ahogy kikerültem a gödörből, tudtam: engem az anyám agyon fog ütni. Nem azért sírtam, amit átéltem, hanem attól, amit majd ezek után kell átélnem otthon, hiszen „szégyent” hoztam a család fejére - megint. Nem is csalódtam. Természetesen az „Aggódó Anya” Oscar-díjas alakítással el lett játszva az idegen előtt. Ám ahogy becsukódott mögötte a kapu …. Anyám letépte rólam a ruhákat, miközben végig ordítozva közölte: én őket lejáratom, csavargok (addig ez nem tűnt fel neki), a falu szégyene, ezáltal a család szégyene vagyok, ENGEM NEM LEHET SZERETNI! (ez akkor hangzott el először, utána nagyon gyakran, míg végül belém rögzült, és elhittem. Még felnőttként is az a meggyőződésem, hogy engem nem lehet szeretni, nagyon sok lelki problémám okozójává vált. A szülők nem is sejtik, hogy a „csak egy gyermeknek” egy mondattal az egész életét tönkre tudják tenni. Természetesen „szeretetből”. Szülők! Nagyon, de nagyon vigyázzatok hát, mit mondotok egy gyermeknek, és mit rögzítetek bele az ő kis lelkébe. Egy egész életen keresztül fogja ugyanis hordani azt a keresztet, amit ti raktok rá gyermekkorában!) Szóval: ruhák letépve, beleállított egy lavór hypóba, és gyökérkefével(!) tetőtől - talpig elkezdett ökör módón, erővel súrolni, miközben mondta, és mondta, és mondta. Felsértette a bőrömet közben? Kit érdekel? Csak egy gyermek! Egy neveletlen gyermek! Hogy a felsértett bőröm felszívta a hypót? Kit érdekel? Csak egy gyermek! Egy neveletlen gyermek! Hogy égési sérüléseket okozott? Kit érdekel? Csak egy gyermek! Egy neveletlen gyermek!

Miután ezzel végeztünk, és miközben sebeim begyógyultak, volt időm megtanulni azt az asztal lábánál: nem csavargunk, szót fogadunk, ha bármit mondanak, azt szó és kérdés nélkül teljesítem, hogy engedetlen vagyok, rossz, és hogy engem nem lehet szeretni, hogy nem vagyok méltó az életre, hogy soha nem viszem semmire. 4, vagy 5 éves voltam akkor. És az eset után nem szólaltam meg. Sem otthon, sem az utcán, sem az oviban. Ellenben nagyon szívesen elkezdtem harapni. Mindig, mindenhol, mindenkit. Az utcán, az oviban, otthon nem. Haraptam hasat, felkart, arcot – amit éppen elértem. Felnőttet és gyermeket. Nem tudom, miért. Nem tudom, miért fokoztam egészen odáig a harapást, amíg összeért az alsó és a fölső fogsorom. Nem tudom, miért éreztem kéjes gyönyört, amikor a harapás közben a szám sarkán éreztem a másik ember, vagy gyermek vérének az ízét. Azt mondták: vitessenek Javító-nevelő intézetbe, mert borzasztó rossz vagyok. De azután, anyám könyörgésének köszönhetően (hogy ne hozzák már őt szégyenbe a falu előtt), a következő büntetést eszelték ki, hogy megleckéztessenek: egy délután bezártak a játszószobába, majd egyenként bejöttek a megharapott gyermekek szülei, és megvertek. Anyám az ölében vitt haza (elájultam), mert ő közben az ovi öltözőjében várta, hogy vége legyen. Így verték „tisztára” a család nevét a falu szemében – rajtam, hiszen én okoztam a család „szégyenét”. …

Sokáig nem mentem oviba, nem emlékszem, miért. A szégyenre viszont, amit azon a napon éreztem, amikor újra beléptem oda – nos, erre tisztán emlékszem. Megalázva, meggyalázva, és megszégyenítve éreztem magam, mert az anyám az ovi kapujáig elkísért, megvárta, amíg belépek, nehogy megforduljak, de nem jött be velem. Nem mertem fölnézni, csak a földet néztem. Nem mertem szólni senkihez. Az udvaron, amíg a többiek játszottak, én bebújtam egy traktorkerékbe, és nem jöttem ki onnan. A gúnyt azért megkaptam, jócskán. Ha benn játszottunk, leköptek, meghúzták a hajam, megcsíptek – sokszor véresre martak ki – és én nem szólaltam meg, nem szóltam senkinek. Nyeltem a könnyeimet, hogy ne lássák: fáj. Akkor egy életre eltemettem a könnyeimet, és nem sírtam ezek után, soha. Aztán egy fél év alatt felderült az ég, és az első gyermek bemászott mellém a traktorkerékbe. Megkérdezte: miért vagy itt? Miért nem jössz mászókázni? Megvontam a vállam, és nem szóltam. Ő viszont beszélt. Beszélt és beszélt. Nem tudott, vagy nem akart tudni az előzményekről, akkoriban költöztek oda, de barátok lettünk, és vele kijöttem mászókázni. Mivel az új fiú mellém csapódott, így már a többiek is elfogadtak, és szóba álltak velem. Nem is bántottak többé. Mert Tivadar megvédett engem. Akkor tanultam meg azt: jó, ha jóban vagy egy tőled erősebbel, vagy egy tőled menőbbel. Így léptem Nagycsoportba.

Igen ám. Csakhogy akkor lépett az öcsém Kiscsoportba. Én vittem az oviba, és én szoktattam be. Nem a barátaimmal játszottam, hanem a kicsikkel. Délben nem a saját csoportomban aludtam, hanem a kicsikkel, mert az öcsém ordított értem, így engem átvittek oda. Majd, mivel az öcsém azonnal hazaszökött, ahogy lehetősége nyílt rá - ennek okán én a Nagycsoportot a Kiscsoportban végeztem el, mert, ha én ott voltam, akkor ő sem szökött el. A barátaim kiröhögtek, gúnyolódtak rajtam. Már Tivadar sem volt a barátom, ő is átnézett rajtam. A kicsikre haragudtam, de nem szóltam, hanem megpróbáltam alkalmazkodni az új helyzethez, és túlélni. Akkor már tudtam azt: mindent túl lehet élni.

Otthon erről természetesen nem lehetett beszélni. Egyszer sem kérdezték meg: mi volt az oviban, mi történt ma? Nem igazán érdekelte őket. Mikor hazaértünk, az utcán játszottunk, csak vacsorára hívtak haza. Az sem akárhogyan történt: anyám kiállt a ház elé, elüvöltötte a nevünket, és azt a szót: Befelé! - Mint a kutyáknak. És mi, mint a hűséges kiskutyák, rohantunk, ha nem akartunk kikapni. Mert akkor már az öcsém is kapott. Nem annyit, és nem mindenkitől, mint én, de akkor már őt is „nevelésbe vették”. Mert a gyereket nevelni kell. (Anyám nagyon büszke volt ám arra, és mindenkinek el is mesélte, természetesen, hogy neki csak egyszer kell szólnia, hogy bemenjünk játszásból, nem úgy, mint a többi gyerek, akiknek könyörögni kell! Bezzeg az övéi! Azok azonnal, egy szóra engedelmeskednek! Mert ő megnevelte őket! Ez mérhetetlen büszkeséggel, és különlegesség-tudattal töltötte el őt. Hogy ennek az egy-szóra-pattanoknak mik voltak az előzményei, arról nem beszélt. Mint ahogyan azt sem gondolta végig, felnőttként, számunkra ennek milyen következményei lesznek majd. Mivel mindig csak saját maga volt fontos neki, ennek okán ezek a kérdések soha nem zavarták őt.) ....