Elképzelésük nincs a szülőknek arról, milyen károkat okoz azzal a gyermekének (később, felnőttként is), hogy nem nevezik nevén a dolgokat. Hogy nem lehet beszélni a nemiségről, a szexről, vagy bármilyen témáról, ami ezt a kérdéskört érinti. Mivel a szülők erről nem beszélnek, a gyermek nem mer kérdezni. Egyrészt nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, milyen szavakat használjon, másrészt nem tudja, ezzel kapcsolatban mi a normális és mi nem az. Ennek okán a családon belüli szexuális bűncselekmények nagy része rejtve marad, hiszen a gyermek nincs azzal tisztában: ezt vele szemben nem tehetik meg, nem tudja: amit vele tesznek, az bűncselekmény. Iskolákban szintén nem beszélnek erről, bár osztályfőnöki órák keretében kötelező volna a szexuális felvilágosításról beszélni. Egy álszent társadalomban viszont még a tanárok sem képesek, nagyon sokszor fesztelenül és érthetően előhozni a témát a gyermekek előtt. Pedig a gyermekben először akkor merül fel, hogy valami újat tapasztal, miközben olvas, vagy tévét néz, és az izgalomtól érzi, hogy melegszik, ott lenn. Megdörzsöli. Érzi, hogy ez jó. Tovább dörzsöli, és megijed a szapora lélegzetvételtől, és attól, hogy még jobb. Egészen addig dörzsöli ezek után, amíg végül érzi azt a jóleső, meleg bizsergést, ami szétömlik az alhasában. És nem érti. Nem érti, mi történt, de valahol tudja, hogy jó volt, és kellemes. És megnyugtató. … Az anyját nem meri megkérdezni, mi történik, a tanárát szintén nem. Egyedül marad tehát az új, nemrég felfedezett érzéseivel, és a bűntudatával – hiszen, amiről a felnőttek nem beszélnek, az csak rossz, bűnös dolog lehet. Elkezdi hát némán ostorozni magát, és elkerülni a bűnös tevékenység kezdetére utaló tevékenységet. Ha olvasott akkor, akkor a könyveket, ha tévét nézett, akkor a tévét. Ha ebben az időszakban elég okos, akkor elkezd utána olvasni, hogy megtudja: mi történt, mi történik vele, talán nem válik frigiddé, vagy perverzzé felnőttként. Emlékszem, az első ilyen tartalmú könyvem a „Gólya hozza” volt. Majd az Ifjúsági Magazinból, Popper Péter írásai segítettek ahhoz, hogy megnyugodjak: nem vagyok bűnös, hogy egy természetes folyamat része vagyok én is, ez így van jól.
Egy kislány életében talán még fontosabb a szexuális felvilágosítás, mint egy kisfiú életében. Hiszen mi menstruálunk is. Mivel mi nem beszéltünk, nem beszélhettünk erről (hiszen „Csak egy gyermek” voltam, ráérünk még!), így az első menstruáció halálfélelmet hozott az életembe. Egymás között a lányokkal már kezdtünk beszélgetni erről, de csak annyit: megjött. Nekem is. Nekem is. Mi jött meg? Milyen az, amikor megjön? Nekem miért nem jön meg? Mi az, amit várok, aminek kellene jönni, de nincs itt? Hozzám miért nem jön? Ezeket a kérdéseket csak magamnak tettem föl. Egyszer anyámnak is feltettem, aki mosolyogva csak ennyit mondott: ha itt lesz az ideje, majd jön. Mi? … Egyre inkább féltem attól, mi fog jönni. Már 14 éves voltam, és nem jött, bárhogy koncentráltam, hogy jöjjön már nekem is, ha mindenkinek jött. Csakhogy nem tudtam, mit várok. És akkor, nyáron, megtörtént. Vendégség volt nálunk, voltunk vagy húszan. Wc-re kellett mennem, és mikor letoltam a bugyimat, láttam, hogy tiszta vér. Kitöröltem, véres a papír. Belenéztem a wc-be, vér. Vér, vér, vér. Mindenütt, és belőlem jön. Sikítottam, és zokogtam: meg fogok halni! Anyám berohant, megállt, rám nézett, és mint aki nem is látja a kétségbeesésemet, mosolygott, és ott hagyott. Még jobban megijedtem: az anyám is tudja, hogy meg fogok halni, és itt hagyott, egyedül! Alig egy perc alatt visszajött. Hozott tiszta szoknyát, tiszta bugyit és egy nagy csomó fehér valamit. Megfogtam, puha. És ragad. Olyan vastag volt, mint az alkarom, és olyan hosszú is. Akkor mondta az anyám: megjött. Nem voltam boldog. Ezt vártam? Ez kellett nekem? Azt is mondta: nem fogok belehalni, ez természetes, ez az, ami minden nőnek, minden hónapban van, egészen addig, amíg meg nem öregszik. Azt is mondta: mosakodjak meg, öltözzek át, és tegyem be a vattát Oda (oda – hiszen neve nem volt), hogy felfogja a kifolyó véremet. Mikor így tisztába tettem magam, fura volt. Nem tudtam lépni. Az a csomó, amit a lábam közé kellett raknom, távol tartotta egymástól a lábaimat, nem tudtam, hogyan lépjek – terpeszállásban? Anyám csak mosolygott, azt mondta, nem baj, majd megtanulom. De az igazi borzalom mégsem ez volt, hanem az, ami ezután következett. Mikor kimentünk a fürdőszobából, próbáltam elslisszolni a vendégsereg szeme elől, hogy fel tudjam dolgozni a történteket, hiszen akkor már a hasam is nagyon fájt. Anyám viszont, fogva a karomat, kiállított középre, és közölte ott, mindenkivel: a lányom nagylány lett! … Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Férfiak, fiúk előtt. Idegenek előtt. Nem akartam sem nagylány, sem lány lenni! Elvörösödtem, és elrohantam. Nem is jöttem elő (kedvenc malacom mellé bújtam), amíg ott voltak, nálunk. Nagyon szégyelltem magam. Ez a véres valóság mindössze két napig tartott, és nem is jött többet, egészen 18 éves koromig, de megint csak két napig tartott. Akkor már orvoshoz mentem, mert tudtam, hogy itt baj van, hogy ez nem egészséges. Most már tudom: annyira szégyelltem magam, hogy megszüntettem magamban a szégyenkezésem okát. Nem akartam, hogy ezt a megaláztatást, ezt a szégyent minden hónapban át kelljen élnem. Bár az orvos azt mondta: hormonális probléma. Tudom, hogy nem az volt.
