Különvélemény

... Sok-sok éven át úgy hitted vagy valaki, és akkor, hirtelen, egy magányos pillanatban rádöbbensz, hogy tévedtél. Félelem ébred benned: akkor hát ki vagy? ... Mert nincs attól nagyobb kaland, ha az álmaiddal összhangban élsz.

Rovatok

Friss topikok

Légy királynő!

2011.12.30. 11:43 - lélek-donor

Címkék: társadalom nők gyermek nevelés házasság gyermekkor szülők bemutatkozom

 Mit jelent nőnek lenni a mai világban? Sokáig gondolkodtam a válaszon. Hiszen olyan sokrétű feladat, olyan sokféle szerepet el kell tudnunk játszani, hogy azt egy csokorba fogni szinte lehetetlen. Azt is mondhatnám: nők nélkül üressé és értelmetlenné válna a világ. Mi vagyunk a szín, a változatosság, az izgalom, a kihívás, a megnyugvás, az otthon, a béke, a harc, a megtestesült szexualitás, a játék, az álom és a valóság. Hangulati állapotunk előrejelzés nélkül változik, vadászunk és vadásztatunk, nevelnek és nevelünk, irányítunk és alkalmazkodunk, szépek vagyunk, vagy csúnyák, hódítók és hódítottak, munkaadók, és munkavállalók, társak, barátok, anyák és gyermekek. Mi vagyunk a „Csak egy nők”, a Nők és a Királynők. A „Csak egy nő”, ha elkezd gondolkodni, akkor válik Nővé. A Nő, ha a gondolataira alapozva elkezd tudatosan élni, akkor érik Királynővé. Mert mindhárom nőtípus él és létezik. Mi adunk életet nekik.

Nem tanuljuk feladatainkat, szerepeinket és küldetésünket.

Nem tanuljuk, hiszen nincs, aki tanítaná. Anyáink olyan korban nevelkedtek, amikor nőnek lenni nem volt fontos, sőt… A kommunizmusban a nő csak egy termelőeszköz volt, az ország gazdaságának előrelendítője. Nem volt lényeges a divat (egyenszürke, kockaalak, tupír), a családi élet (gyerek a nagyszülőhöz), a kommunikáció („fáradt vagyok” - szindróma), hiszen kizárólag a munka, a műszakbeosztás, a termelés növekedése számított (legyél apádra, anyádra büszke, mert élmunkássá választották! Vegyél erről példát! Ez a „Bezzeg” – szindróma). A kommunizmus rendszerében egy nő érzelmeiről nem vettek tudomást. Fizikailag fájdalmat érezhetett (ez mutatta, hogy jól és „becsületesen” dolgozott), lelke viszont nem lehetett, mert akkor nem lett volna képes ekkora mérvű pénzhajszára. Mint ahogyan nem vettek tudomást arról sem: a nő a családi tűzhely őrzője, a gyengébb nem, és nem vették észre azt sem: a feladatával, az identitásával ellentétes szerepbe kényszerítik. Hiszen mindig, és az élet minden területén versenyeztették a férfiakkal, egészen addig, amíg végül el nem férfiasodtak ők is. Mert egy nő alkalmazkodik és túlél, mindig, minden körülmények között.

Ha férfivá kell ehhez válni, hát férfivá válik.

Ennek okán nem tanulhattuk meg azt, mit jelent Nőnek, és Királynőnek lenni, a mai napig legtöbbünk „Csak egy nő”. … Autodidakta módon ragadtak ránk az ismeretek, olvastunk, televíziót néztünk, rádiót hallgattunk, és mostanában az interneten keressük a megoldásokat. Mert kérdéseink vannak. Csakhogy a válaszokat ömlesztve kapjuk, egymásnak ellentmondóan. Eltévedtünk. Anyáink nem tudnak válaszolni, mert nincs tapasztalatuk, vagy éppen már nem élnek. Úgy mentek el, hogy nem adtak fogódzót a mai világhoz, a mai világban való helytálláshoz, nincs GPS-ünk az érzelmeinkhez, a megjelenésünkhöz, a párválasztáshoz, vagy éppen a gyermekneveléshez. Nincs útmutatásunk az érzelmeink feldolgozásához, vagy éppen az érzelmeink felismeréséhez. Nincs kialakult önképünk, nem ismerjük magunkat, nem ismerjük érzelmeinket sem, hiszen anyáink arra tanítottak: Az asszonynak azért van köténye, hogy takarjon ….

A mi kötényeink pedig túl jól működnek, sajnos. Hiszen takarunk. Takarjuk a férjünk hűtlenségét, agresszivitását, megcsalását, alkoholizmus-, vagy gép - szenvedélyét. Takarjuk gyermekünk lustaságát, hiperaktivitását, lázadását, vagy drog használatát. Takarjuk rejtett alkoholizmusunkat, az agresszivitásunkat, megcsalásunkat, az összeférhetetlenségünket. Takarjuk, ha fáj, de azt is, ha boldogok vagyunk. Takarjuk az eszünket, az értékeinket. Takarjuk a betegséget, a szegénységet, a társ-nélküliséget, a boldogtalanságunkat, a munkahelyi kudarcainkat, de sokszor a sikereinket is. MIÉRT? Mert anyáink azt hagyományozták ránk: élj úgy, hogy ne irigyeljenek, és ne sajnáljanak. Akkor nem szerzel magadnak ellenséget.

Ez rendben is van. Azt viszont nem mondták: mi, vagy ki az az ellenség? Kinn van, vagy benn van? Melyik a rosszabb? Ha megfogható, látható, hallható személy az ellenségünk, vagy, ha mi magunk vagyunk azok? Miért rossz nekünk az ellenség? Nem inkább a saját fejlődésünket szolgálja? Egyáltalán: van olyan, hogy ellenség? … Ha ezen filozofáltam, az anyám azt mondta: soha nem viszem semmire, mert a fellegekben járok. Egy asszonynak nem a gondolkodás a dolga. Arra ott vannak a férfiak.

Igen ám… Csakhogy a férfiakat ugyanaz a kommunizmusbeli robot anya-típus nevelte, mint bennünket. Ez pedig azt jelenti: gondolkodni nekik sem volt szabad, ennek okán ők sem hoztak mintát. Sőt, az ő dolguk még nehezebb volt, hiszen nemcsak anyjuk, de apjuk sem volt ahhoz, hogy férfi-minta legyen előttük.  A termelésnek fejlődni kellett, a férfiak általában 3 műszakban robotoltak, vagy, ha az ipar más területén tevékenykedtek, akkor munkahely és maszek munka, mellette földeket műveltek, vagyis: sosem voltak otthon. Ahogyan a nők, úgy a férfiak sem gondolkodhattak, ellátta őket a rendszer olyan megfelelő mennyiségű fizikai követelménnyel, hogy sem idejük, sem energiájuk ne maradhasson a gondolkodásra, vagy a családjukra. A gyermekek maradtak a nagyszülőkre, vagy éppen a dédszülőkre, mert a szocialista gazdaságot a szülők feladata volt előre lendíteni. A nagyi és a dédi pedig szeretett, de az érzelmekről beszélgetni velük sem lehetett. Az ő szavaikkal élve: Úri bolondság az, fiam! ….

Az anyáink és az apáink pedig nem foglalkoztak az érzelmekkel. Nemcsak a miénkkel, a sajátjaikkal sem. Semmi más nem érdekelte, nem érdekelhette őket, csak a PÉNZ. Legyen pénz. Mert mi megdolgozunk a pénzünkért! „Nehéz becsületesen élni, de jó!” – mondták nekem, és a becsület fogalmát kizárólag a kőkemény fizikai munkára értették. Mert az A becsület, a többi az csalás és ámítás. Ha próbáltam utánajárni önszorgalomból, melyik érzelem, melyik köznapi fogalom mit jelent valójában, ez számukra azt jelentette: én mindent megteszek, csak, hogy kibújhassak a munka alól. Hiszen azért megyek könyvtárba, mert szedni kellene a málnát, és a „nagyságos kisasszonynak” ehhez nem fűlik a foga. Azért olvasok, ha valaki jön hozzánk (nagyon-nagyon ritka alkalmakkor), mert a „nagyságos kisasszonynak” derogál a társaság, és megszégyeníti az egész családot ezzel. Igen. Én voltam a „nagyságos kisasszony”, akit szükségszerűen be kellett törni, nehogy letévedjen a „becsület” útjáról. Ha azt mondták: nem – és megkérdeztem: Miért nem?, már ütöttek is, mert vissza mertem szólni, ezáltal megkérdőjeleztem a szülői hozzáértést és a szülői tekintélyt. Apám nagy mondata dereng fel előttem, miközben erre emlékszem: Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit én mondok! … Természetesen a kérdéseim mindig megválaszolatlanok maradtak. Az apám szerint érzelmekből nem lehet megélni, ergo: nem fontos. Az pedig, akit ezen elv szerint nevelnek, „Csak egy gyermekké”, majd később „Csak egy nővé” válik. Így alakulnak ki napjaink „Csak egy női”. Én „nagyságos kisasszonyból” lettem a szülői nevelésnek hála „Csak egy nő”. Régről hozott félreinformáltsággal, nagyfokú mellőzöttséggel, figyelem-felhívási kényszerrel, szolgalélekkel, felfokozott szeretetéhséggel, kifejlett üldözési mániával, és a jól megszokott és anyánktól kiválóan megtanult (immár genetikusan belénk kódolt) mártír szereppel. Pedig a „nagyságos kisasszonyokból” válnak később Királynők. Ideális esetben. Ezt akkor még nem tudtam. Csak a kérdés égett az agyamba: kik ezek az emberek körülöttem, mit keresek én itt?

Milyen mintát hoztunk magunkkal, mit láttunk? Belénk rögzítették: a nő az egyetlen támasza a világnak, a termelési folyamatok előre lendítője, a férfi helyettesítője, az áldozat, a mártír, akit fel is lehet koncolni, mert kibírja. Megtanították, hogy a férfi gyenge, nem lehet rá számítani, hogy anyaként kötelezően fel kell áldozni magunkat a gyermekünkért, a férjünkért és a szüleinkért. Belénk verték, hogy ne foglalkozzunk az érzelmeinkkel, mert az csak hiszti, és egyébként is szánalomra méltó. Gondolkodnunk nem kell, mert a gondolkodásra ott vannak a sofőrös autóval járó nagy emberek, nekünk csak az ő kedvük keresése a feladatunk. Megtanították, hogy mindig figyeljük a szomszédjainkat, mert kizárólag az a fontos, hogy ők mit gondolnak rólunk, mert ez a vélemény fog szárnyra kelni, és ez alapján fog bennünket és családunkat megítélni a társadalom. Ha be akarunk illeszkedni, tiszteljük istenként a szomszédot, az ismerősöket és a barátokat. Az ő véleményük rólunk és a mi életünkről szent és sérthetetlen. Természetesen az is a tanításhoz tartozott, hogy ezzel szemben nekünk nem lehet véleményünk a rajtunk kívül álló emberekről, vagy ha van, az maradjon otthon, és ne adjunk hangot neki, nehogy bajunk essen. Megtanították hát, hogy kizárólag a másik háta mögött beszélhetünk, ellenkező esetben ki fognak bennünket közösíteni. Megtanultuk, hogy ahhoz, hogy a lelkiismeretünk tiszta maradhasson, minden vasárnap templomba kell járni, kötelező jelleggel (mert mit mond a szomszéd, ha egy alkalmat is kihagyunk?), ezeken az alkalmakon mindig új ruhában kötelező megjelenni (mert mit mond a szomszéd, hogy nincs pénzünk új ruhára?). Megtanították: a papokat ne kérdezzük meg, értelmezve a Biblia rendelkezéseit, mert nincs jogunk megkérdőjelezni annak tanításait, hiszen mi csak porszemek vagyunk a világegyetemben. Ha azt mondtam: ez logikátlan, és kegyetlen, kitiltottak hittanóráról. Ám, ha anyám fizetett (ma úgy mondják: adakozott) az egyháznak (mert micsoda szégyen, hogy pont az ő gyermeke nem lehet jelen az áldozók és a bérmálkozók között), akkor már engedélyezve volt a hittanórán való megjelenésem. … Ami minden egyes alkalommal úgy zajlott, hogy a pap elkezdett beszélni, én azonnal kérdeztem, ha nem volt érthető a magyarázata. Mivel általában egyetlen kérdésemre sem tudott az atya választ adni, így kiállított a padsorból (mert nálunk a hittanórát a templomban tartották), le kellett térdelnem az oltár elé, és bűnbocsánatért esedeznem a hitetlenségemért, egészen a hittanóra végéig. Hiszen tanulni jártunk oda (megtanulni, hogy vagy befogod a szádat, vagy pellengérre állítanak és megszégyenülsz). Eközben természetesen mindig közölte az összes gyermekkel: íme, az eltévedt bárány, aki a pokol tüzén fog égni, mert nem képes hinni. Bűnös lélek. Ő a Sátán. …

Szóval megtanították nekem azt: ha kérdezek, bűnös és hitetlen vagyok. Ha felemelem a hangomat, rendszerellenes lázadó vagyok. Ha többet dolgozom, mint az apám, engedetlen gyermek vagyok. Ha több iskolai végzettségem van, mint a szüleimnek, akkor hűtlenné váltam a családhoz. Ha versenyeket nyertem, akkor már álmodozó, nagyratörő, nem a földön járó ember voltam, hiszen ha napszámba jártam volna dolgozni a versenyek és a versenyekre való felkészülés helyett, akkor tudtam volna hozzájárulni a családi költségvetéshez. De így… Ha próbáltam értelmezni a gondolataimat és az érzéseimet, rám sütötték a „hisztis p…a” bélyegét. Ha azt mondtam: szerelemből akarok férjhez menni, én voltam a sátán, a begolyózott, mert nem azt nézem, hogy az, akihez hozzá akarok menni, el tud-e tartani engem és a leendő családunkat. Mert semmi más nem számít. Csak a pénz. Hiszen ők már megállapodtak valakivel, mert a legjobbat akarják a lányuknak…

Amikor válásom előtt hazaköltöztem a gyermekeimmel, az anyám közölte: azért van az asszony köténye, hogy takarja, amit az ura művel. Hozzátette azt is: a mi családunkban nem divat a válás, ne hozzam őket szégyenbe, vegyek példát róla (A jól megszokott „Bezzeg”): ő már 25 éve él az alkoholista, agresszív apámmal, ne hisztizzek hát, hanem menjek vissza, és lássam el a feladataimat, mert ő engem nem erre nevelt. …

ERRE? Mire?

NEVELT? Mikor?

Elváltam, a gyermekeimet elvették tőlem. Nem voltam és nem vagyok alkoholista, drogos, vagy kéjnő. Csupán olyanok a magyar törvények, hogy nem azt nézi a jogalkotó, a gyermeknek mi a jó, bár ezt állítják a törvényeknek nevezett kreálmányaikról. A családjogi törvény ugyanis kimondja: az a szülő jogosult tartani a gyermeket, akinek több jövedelme van. Napjainkban nem az a lényeg tehát, hogy egy kiskorú gyermek az anyánál maradjon, hanem az: bármilyen jellemű apánál jobb helyen van, ha annak van pénze. Ha annak több pénze van, mint egy édesanyának. Mellettem válásomkor nem állt a család, hiszen renitens lázadóként kitagadtak, nem tartozom hozzájuk (azóta sem). GYES ellátásban részesültem akkor, ebből viszont két gyermeket nem lehetett és ma sem lehet eltartani (hiszen még a szociális ellátásokról való gondoskodásnál is a gyermekek szükségleteit nézi a jogalkotó – elvileg és szerintük). Egyedül álltam a világban, és meg kellett tapasztalnom azt: hogyan és milyen mértékben taszít ki a társadalom, mint anyát, mint nőt, mint embert, pusztán azért, mert elváltam, és azért, mert nekem nem volt olyan anyagi hátterem, mint a férjemnek. Köpködtek. Nemcsak pejoratív értelemben, hanem a valóságban is. Köpdöstek azok, akiknek nem volt bátorsága válni, akik inkább szenvedtek, és akik inkább szenvedtetik a gyermekeiket is az ő saját, halott kapcsolatukban, minthogy pontot tegyenek egy rémálom végére. Ha valaki ezt mégis megteszi: önző, felelőtlen dög, szégyen.

Ezt a blogot tehát egy hálátlan gyermek, a család szégyene, egy anyaszerepre alkalmatlan nő, egy renitens, társadalomból kitaszított emberi lény írja. Legalábbis így lát engem és így ítél meg a társadalom. EZ a társadalom. EZ, az álszent, álértékeket követő, elembertelenedett társadalom, amelyik példát nem mutat, de meg- és elítél. EZ a társadalom, aminek csak egy istene van: A PÉNZ. …

Kedves Olvasó!

Nagyon szépen kérlek, gyere velem a gondolatvilágomba, és ha a végére érsz történeteimnek, ítélj meg, és alkoss véleményt. A következő oldalakon a saját életemről, a saját történeteimet írom meg, a saját érzéseimmel és töprengéseimmel megspékelve. Ha magadra, vagy jelenlegi élethelyzetedre, vagy megoldatlan létfeladataidra ismersz közben, az nem a véletlen műve.

Véletlenek nincsenek.

Én magam sem vagyok különleges. Csak egy Nő vagyok.

Az én problémáim szinte minden nő problémája is. Egyentársadalomban élünk, egyformán meghülyített emberekkel vagyunk körülvéve.

A Biblia azt írja: Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! – Én ezt úgy mondanám: Ítéld meg a társadalmat, határozd meg a helyét a saját értékrendedben, majd ezután tedd azt, amit a lelked diktál!

Kellemes és néhol fájó időtöltést kívánok hát mindenkinek, hiszen ha nem fáj, nem fogunk tudni arról sem: ezt a területet gyógyítanunk kell. Magunkban és magunk körül. Mert okos ember a más kárán tanul – a hülye a sajátján sem.

MINDEN NŐ KIRÁLYNŐ.

Királynő, akit a társadalom lecsupaszított, tárggyá, eszközzé varázsolt, szerepe ellaposodott, önbizalma, önértékelése nincs – „Csak egy nővé” vált. Ez a blog arról szól: ne higyj el mindent, amit kívülről hallasz, kezdj el gondolkodni, kezdj el élni!

Adj esélyt magadnak! Légy Királynő!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulon-velemeny.blog.hu/api/trackback/id/tr213506611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása