Ha a szülőnek az a meggyőződése, hogy egy gyermeket kizárólag veréssel, ütlegekkel és bántalmazással lehet nevelni, nemcsak a gyermekkorát vonja meg a gyermekétől, de az életenergiáitól is lassan, módszeresen megfosztja őt. Az életenergiánk a csakráinkon keresztül árad, ha bezárjuk a csakrákat, ennek eredményeképpen életünkben megjelennek a gátlások, a blokkok, a bénult érzelmek, a pótcselekvések, a szenvedélybetegségek. Ennek gyökereit már gyermekként megkapjuk, szüleinktől, akik megtanítják nekünk, hogy ne bízzunk az emberekben, ne élvezzük a jelent, ne is vegyünk részt benne, zárjuk el magunkat ettől a rémséges világtól, amelybe képesek voltunk beleszületni. Természetesen ennek nincsenek tudatában, de azzal, hogy a gyermek testét fizikailag bántalmazzák, teljes egészében megölik a lelkét. Nem vagyok járatos az energiák használatában, a csakráimat már fölismerem, tudatosítottam, hogy melyik csakra melyik életenergia típus fölvételéhez és szabályozásához elengedhetetlenül fontos, ám még tanulom ezek működését és működtetését. Az viszont már most is teljesen világos: ahhoz, hogy a megfelelő mértékű működésre tudjam serkenteni őket, hatalmas munkát és energiát kell befektetnem. A csakrák megtisztítása ugyanis rengeteg munkával jár, az életem eddigi 40 éve során felhalmozott fájdalmakat és berögződéseket kell feloldanom ehhez, és szembesülnöm velük. Nem mondhatom el, hogy köszönöm, kedves szüleim. Nem mondhatom, hiszen passzív partnerként jelen voltam akkor, amikor a blokkjaimat én magam építettem magam köré, elbújva a világtól, amit a szüleim teremtettek körém. Mivel én is csak tanuló vagyok, e rész megírásához segítségül hívom Alan Seale: Intuitív élet című könyvét, és az abban szereplő tudásanyagot. Meg szeretném osztani azokkal a szülőkkel, akik verik, bántják a gyermeküket, hogy tudatában lehessenek annak, mit tesznek a gyermekükkel, hogyan lehetetlenítik el gyermekük felnőtt életét.
A gyökércsakra a végbélnyílás és a nemi szervek közötti területen helyezkedik el, legfőbb rendeltetése a fizikai élet fenntartása. E csakrán keresztül sajátosan egyedi módon tapasztaljuk meg a fizikai valóságot. A testünkbe és energiarendszerünkbe áradó életerő mennyisége és minősége meghatározza fizikai energiánk mennyiségét és minőségét, illetve életvágyunkat. A gyökércsakra látja el életerő energiával a test összes többi részét, és a hozzájuk kapcsolódó fizikai funkciókat. Következésképpen e csakrában gyökereznek a túlélést szolgáló alapvető életösztöneink. A „harcolj, vagy fuss” szindróma a gyökércsakra válaszreakciója, s ide tartoznak életünk fenyegetettségével kapcsolatos félelmeink is, melyet a szülői bántalmazás hihetetlen módon fel- és megerősít, hiszen a gyökércsakrán keresztül ébredünk tudatára a fizikai életünket fenyegető közelgő veszélyeknek. A túléléssel kapcsolatos düh és félelem hathatós erők, hiszen mélyen belül mindannyian vágyakozunk a szeretet, az elfogadás és a biztonság után – ez pedig gyermekkorban a legszámottevőbb vágyunk. Ha ezt nem kapjuk meg a szüleinktől, megpróbáljuk megteremteni saját magunk számára. Túl erősen védelmezzük hát a tulajdonunkat, vagy határainkat, amit többféleképpen élhetünk ki: az emberek és a helyzetek manipulálásával, vagy függőségek kialakításával. Tesszük ezt úgy, hogy közben nem vagyunk tudatában annak, hogy e reakcióink mögött csupán félelmek húzódnak meg, a félelem attól, hogy nem kapunk elég szeretetet, nem fogadnak el bennünket, vagy nem kapunk meg valamit, amire túlélésünkhöz szükségünk lenne. Amikor ez a sóvárgás és félelem átalakul elkeseredettséggé és reményvesztettséggé, akkor ez a hiányérzet dühöt és erőszakot vált ki belőlünk. A túlélésre hajtó gyökércsakra beindul, és azt mondja: „ezt most meg kell szereznem, különben meghalok”, ezért ebben a pillanatban képes bármi áron megtenni mindent azért, hogy megszerezze, amit akar.
A fizikai érintés, illetve az érintés módja erős jelzéseket küld a gyermek tudatába. Amikor valaki, aki közel áll hozzánk, gyengéden megsimogat bennünket, érzékeljük a fizikai érintésből áradó melegséget és szeretetet. Ám amikor valaki durván, vagy nem megfelelő módon ér hozzánk, egészen más jelzések mennek a tudatos tudatunk felé. Az ilyen érintéseket nem kívánjuk, sőt rettegünk tőlük, tehát nem akarjuk, hogy bennünket megérintsenek. Amikor pedig elzárjuk magunkat fizikai késztetéseinktől, egyúttal gyökércsakránk életadó energiáitól is elzárjuk magunkat. Ha ezt hosszú időn keresztül megtesszük, a gyökércsakra ilyenfajta megtagadása fizikai, és/vagy érzelmi rendellenességhez vezet. A traumák, szexuális visszaélések, fizikai sérülések, és más, hasonló, negatív élmények fájdalmas emlékei arra késztetnek bennünket, hogy bezárjuk a gyökércsakrát. Ez viszont megfoszt bennünket az életerő energiától, melyre pedig szükségünk lenne ahhoz, hogy kielégítő és egészséges életet élhessünk. Hiszen amikor a csakra zárt, visszahúzódunk saját, személyes világunkba, nem veszünk tudomást róla, hogy saját, kicsiny világunkon kívül más is létezik, és elkezdünk diszharmonikusan működni a világgal.
A szenvedélybetegségek és függőségek kialakulásának egyik legfőbb területe a gyökércsakrában található. A függőséget az az ellenállhatatlan szükséglet okozza, hogy valami mást szeretnénk érezni, mint amit az adott pillanatban ténylegesen érzünk. A függőségek egy ellentmondásos hatást gyakorolnak ránk: segítenek megteremteni a vágyott érzelmet, és közben eltompítják, elfojtják a nemkívánatosnak tartott dolgokat. Mivel elvonják figyelmünket, nem kell szembenéznünk valódi érzéseinkkel, és a velük kapcsolatos érzetekkel. A függőség álarccá válik, melyet azért viselünk, hogy ne kelljen meglátnunk valódi arcunkat. Abba az illúzióba rngat bennünket, hogy képes megvédeni a szenvedésektől, és elfedni mások elől a fájdalmainkat. A függőség lezárja a gyökércsakrát, és azt a képzetet kelti bennünk, hogy függőségünk tárgyából életerőt meríthetünk.
Én, a magam részéről maximalista, munkamániás, képzettség- és végzettség halmozó, dohányos és zugevő lettem. A zugivászatom a gyermekkorom lezártával véget ért, a többi függőségem megmaradt, melyek felszámolásán még most is dolgozom.
A gyökércsakrában elrejtve ott szunnyad tehát életünk összes lehetősége, amit szüleink az ütlegekkel jó szorosan be is zárnak oda. Ezek a lehetőség, tehát, mint kis magok, ott szunnyadnak, arra várva, hogy öntözzék, gondozzák őket, hogy csírázásnak, növekedésnek induljanak, szirmot bontsanak, és gyümölcsöt teremjenek. A megvert, megalázott, folyamatos rettegésben tartott gyermek, a „Csak egy gyermek” erre képtelenné válik, a hathatós szülői közreműködés és ráhatás eredményeképpen.
A gyermeküket bántalmazó szülők az ütlegekkel bezáratják gyermekük gyökércsakráját, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a nyitott csakra, ha működése kiegyensúlyozott, a test nyugodt, ellazult, nincs benne feszültség. A szabadság útja a gyökércsakra nyitottságával kezdődik. Ha a gyökércsakra nyitott, úgy érezzük, miénk a világ, és arra vár, hogy felfedezzük, megtapasztaljuk, és osztozzunk benne másokkal. Akkor lelkesedünk az élet és minden iránt, amit nyújtani tud. Viszont, ha a gyökércsakra zárt, ellenállunk az életerő energiának. Kerüljük a megterhelő fizikai tevékenységet, mivel alacsony a fizikai energiaszintünk, ami gyakran betegséghez és fizikai gyengeséghez vezet. Hajlamosakká válunk ragaszkodni a mindennapi életünkkel kapcsolatos feladatainkhoz, mivel a stabilitás és az értelmes célok képzetét keltik bennünk, elhitetve velünk, hogy sok energiánk van. Fanatikus munkamániássá válunk, miközben a kreativitásunk a munka terén is gátolva van. Nyugalmi állapotban is zsibbadtak és lehangoltak vagyunk. Állandóan jövünk-megyünk, különféle elfoglaltságokat keresünk magunknak, az elevenség képzetét keltve magunkban. Gyakran félünk attól, hogy hiányt szenvedünk valamiben az anyagi világban. A földhöz kötöttség és megalapozottság hiánya miatt túlzottan befolyásolhatókká válunk, mások gondolatai és véleménye könnyen elbizonytalanít bennünket. Szilárd alapok és magabiztosság híján állandó védekezésben élünk, és kétségbeesetten próbálkozunk valamiféle kapaszkodót találni biztonságérzetünk visszanyeréséhez. Az egyensúlyhiány agresszivitáshoz és harcias magatartáshoz vezet. Jó példa erre az, amikor mindenkit megharaptam magam körül óvodás gyermekként, és felnőttként sokszor keveredtem utcai verekedésekbe. Hirtelenül és meggondolatlanul reagálunk, mivel vágyunk az izgalomra, és nem vesszük észre, hogy helytelenül cselekszünk. Amikor megragadunk a gyökércsakrában, felébred bennünk a birtoklási vágy, birtokolni akarjuk személyes tulajdonunkat, hatalmunkban akarjuk tartani az embereket. A kisgyermek fejlődése során ugyanis keresztülmegy olyan időszakon, amikor mindent birtokolni akar, és senkivel sem hajlandó megosztani semmit. Ha a szülő nem hagyja, hogy gyermeke szabadon átélhesse a birtoklás élményét, az a gyermek nem tanulja meg, biztonságban érezni magát a fizikai világban. Ha a gyermek a megélt birtoklási vágyával ráébred arra, hogy biztonságban van, egyszerűen kinövi ezt a fajta birtoklási vágyat, és szívesen osztozik. Ha azonban fejlődésének e fázisából idő előtt kikényszerítik a gyermeket, illetve, ha folyamatosan veszteségeket kell elszenvednie, akkor bezárja a gyökércsakráját, és a veszteségektől való óriási félelem miatt makacsul ragaszkodik mindenhez, amit a tulajdonának tekint.
Ha az életenergia szabadon áramolhat, tudatában vagyunk érzeteinknek és érzéseinknek, így azok beépülhetnek a tudatunkba. A folyamatosan bántalmazott gyermekektől ezt a lehetőséget elveszik. Ha az életenergia áramlása leáll, nem fogadjuk el érzeteinket, érzelmeinket, az emlék nem válik tudatunk részévé, és az élmény a testbe záródik. Tudatosan nem tudjuk visszaidézni, és nem emlékszünk rá, hogy az élmény valaha is megtörtént velünk. Ebből erős védekező mechanizmus alakul ki, mivel, ha nem rögzül tudatosan az élmény, így nem kell sem magával az élménnyel, sem az általa kiváltott érzésekkel foglalkoznunk. Ez pedig idővel betegséghez, vagy valamilyen fizikai, érzelmi rendellenességhez vezet. Nekem a következő betegségeket sikerült begyűjtenem ennek köszönhetően: mélyvénás thrombozisok, balkamra szűkület, tüdőembóliák, a méh elsorvadása és korai klimax, 37 évesen (hiszen a szexualitásomat is megtagadtam). Mivel kizárólag a bal oldalon jelentkeznek a betegségek, ez azt jelenti, mindegyik eredete a múltamban, a gyermekkoromban gyökerezik. Fanyar humorral azt szoktam mondani erre: Más vagyont örököl – én ezt kaptam, ezt hoztam magammal. …
Ha az életenergia gyengén áramlik, nem ismerjük föl az életünkben kapott ajándékokat és leckéket. Az életenergia árama meghatározza, milyen könnyen tudjuk felismerni, helyzetünk, körülményeink, vagy egy adott élmény lényegét, és azt, mennyit tudunk tanulni belőlük, ugyanakkor megkönnyíti a szükséges változtatásokat, hogy tovább tudjunk lépni újabb tapasztalások felé. Ha fájdalmas, vagy traumatikus élményt élünk át gyermekként, leblokkoljuk az életenergia áramát, ennélfogva a tapasztalással kapcsolatos élményeket kizárjuk tudatunkból. Amikor az emlékek csapdába kerülnek a testben, és nem jutnak be a tudat tudatos tartományába, bizonyos értelemben túszként tartanak fogva bennünket. Fejlődésünk megakad, és a gyógyulás nem lehetséges.
A gyenge életenergia áram a gyökércsakrában korlátozott szexuális késztetést eredményez, és kevés energiánk marad a mindennapi élethez. Nem vagyunk érzékenyek az érintésre (kiverték belőlünk), korlátozott mértékben nyilvánul meg nálunk a „kézzelfoghatóság” érzése az élet dolgaival kapcsolatban (hiszen nem akarjuk ezt az életet élni már). Emellett kevéssé érezzük magunkat a testünkben (nem s foglalkozunk vele megfelelőképpen), kevéssé reagálunk a fizikai stimulációra (frigiditás), fizikai élvezetekre (alkoholizmus, drog), fizikai fájdalomra. Nem ismerjük saját érzéseinket, ezzel együtt kevéssé vagyunk képesek érzékelni mások érzéseit. Nemigen vagyunk képesek érzékeinkkel felfogni másokat, és empátiával fordulni feléjük. Önbizalmunk gyenge lábakon áll, és erőérzetünk is gyenge. Nehéz elérni a belső béke állapotát és nyugalmát, nehezen tudunk belső bölcsességünkhöz hozzáférkőzni, mivel nem ismerjük a bensőkben rejlő otthont, nincs tudomásunk lényünk esszenciájáról. Nem vagyunk képesek maradéktalanul hangot adni saját igazságunknak. Képzelőerőnk szegényes, vizualizációs képességeink gyengék. Hiányzik belőlünk a kreativitás, mert nem tudjuk magunk elé képzelni, amit meg akarunk valósítani. Állandó szorongásban élünk, mert nem vagyunk tudatában annak a képességünknek, hogy mi tervezzük a jövőnket, vagy, hogy más lehetőségeket képzeljünk el az életünkben, mint az adott helyzet. Nehezen tudunk aludni, folyamatos alvási zavarokkal küzdünk. ...
