Ezzel a kis szótárral szeretném megkönnyíteni a „Csak egy nők” dolgát, hiszen ők azok, akiknek az életét a folyamatos lelkiismeret-furdalás uralja. Pedig nem ők a hibásak! Hanem a feléjük másoktól érkező önző manipuláció, melyet szavakba, illetve állításokba öntenek. Az ő életük igen nehéz a hamis elvárásoktól velük szemben, a szolgasorba kényszerítéstől, és attól, hogy elhisznek szinte mindent, amit mondanak nekik. Ne tegyétek! Önálló, felnőtt emberek vagytok, és az átlagtól érzékenyebb a lelketek! Vigyázzatok a lelketekre, ne kínáljátok tálcán, taposásra! Értelmezd azt, amit hallasz, és szortírozd a hallottakat! Ezzel együtt az embereket is magad körül. Végezz nagytakarítást az életedben, hogy boldog lehess.
Küldöm ezt a kis szótárt a „Csak egy gyermekeknek” is, hogy tudják: nem ők a hibásak azért, mert szüleik mindenféle gátlással és téveszmével, hazugságban élve „nevelik” őket. Szeretném megmutatni nekik: nem kell mindent elhinni, csak azért, mert apu, vagy anyu ezt állítja. Igenis kérdezz, és kérdd ki magadnak! Mi bajod lehet? Rosszabb helyzetbe nem kerülsz, mint amibe születtél, ha önző és önmagának is hazudó szülőt kaptál. Ha önmagának hazudik, veled szemben ezt a hazugságot már miért ne engedhetné meg magának? Hisz „Csak egy gyerekként” tekint rád! Ne hagyd magad! Ha tudod, vagy csak érzed azt: nem igaz, amit szüleid rólad állítanak, hát ne hidd el nekik, amit mondanak! De ne is szólj vissza, akkor nem fognak bántani. Tanulj meg magadnak hinni, ne a szüleidnek, az ő szavaikat csak vedd tudomásul, és zárd el egy olyan fiókba, amit többé nem nyitsz ki. Ne nézd le őket, csak értsd meg és sajnáld őket, amiért bezárták magukat a saját szüleik elmulasztott életébe. Hallgasd meg őket, majd hallgass saját magadra. Az érzéseidre és a megérzéseidre. A szíved nem hazudik neked, figyelj arra, mit súg neked. Sajnáld őket azért, mert ők képtelenek változni, ők azokká váltak, amikké nevelték őket. Ők hazudnak maguknak, egyértelmű, hogy hazudnak neked is. Ha nem érzed azt: szeretetből, melegen mondják neked, amit tudnod kell az élethez, soha ne hidd el egyetlen szavukat sem. Ha félsz, miközben ők beszélnek, ha rosszul érzed magad, miközben ők beszélnek, ne hidd el egyetlen szavukat sem! Ez a kis szótár talán ad a kezedbe egy kis kapaszkodót, hogy miért kell csak fenntartással elhinned azt, amit a szüleid mondanak.
Következzenek hát azok a mondatok, amelyek mindig fájnak, életkortól függetlenül, és amiket mindenki a szívére tud venni, pedig nem kellene.
Téged nem lehet szeretni!
Nem bizony. Egy szeretetre képtelen ember nem tud, nem is képes szeretni. Sem téged, sem mást, de még saját magát sem. Ezt ő maga tudja, de letagadja saját magának. Hogy könnyítsen a lelkén, rád fogja a saját szeretetre képtelenségét. Legyél te a hibás, érezd te rosszul magad azért, mert ő képtelen szeretni. Képtelen szeretni, mert ha nem szereti saját magát sem, hogyan is tudna mást megszeretni? Ha ezt az állítást elhiszed, úgy jársz majd, mint én: felnőttként nem hittem el egy férfinak sem, hogy szeret engem, tapostam mindegyiken. Tapostam őket, nehogy legyen bátorságuk ezt a mondatot kimondani. Ezt a mondatot, amit már annyiszor hallottam gyerekként, és annyira gyűlöltem! Félelemben tartottam őket, terrorizáltam, és bármit tettek, bárhogyan bizonyítottak, azt nem hittem el. Nem mertem hinni a saját szememnek, a saját érzéseimnek, megérzéseimnek sem. Köszönhetően a szüleimnek, akiktől ezt az útravalót kaptam. Nem voltam boldog. Hiába bizonyított, hiába hordott a tenyerén, bármelyik férfi is életem során, nem és nem hittem el, hogy szeret engem, mert az agyamban semmi más nem visszhangzott, mint anyám szava: Téged nem lehet szeretni! – Tehát, aki ezt az állítást kimondja, csak azt közli valójában: Ne haragudj, én képtelen vagyok szeretni téged! Nem azt jelenti tehát ez a mondat, hogy te egy olyan ember volnál, akit csak gyűlölni lehet, hogy utálatos vagy, vagy egy féreg. Nem. Aki ezt a mondatot kimondja, küzd saját magával. Tudja, hogy szülőként, vagy házastársként „kötelessége” volna szeretni a gyermekét, vagy a házastársát, ő viszont erre képtelen, ezt azonban anélkül, hogy a társadalom ki ne taszítaná magából, nem ismerheti be. Fél, és gyáva. Hazudik neked, hogy könnyebb legyen a lelkiismerete. Mindenáron meg akar felelni az álszent társadalom érték nélküli, mondvacsinált elvárásainak, ezért inkább teszi tönkre a te életedet, minthogy felvállalná a saját érzéseit (illetve érzésekre képtelenségét) és gondolatait. Mivel ezt a mondatot belém rögzítették, olyan gyakran jutott eszembe, hogy egy idő után elkezdtem ennek az állításnak megfelelően viselkedni és élni. Így már valóban olyan emberré váltam, akit nem lehetett szeretni. Nem volt miért. Mini Hitlerként éltem a kapcsolataimban. ... Köszönöm hát nektek, kedves szüleim, hogy megtanítottatok arra: nem kell mindenkinek mindent elhinnem, mert igenis jók a megérzéseim! Mint mindenki másnak is. Köszönöm az életemnek azt, hogy megtanította nekem: úgy élek, ahogy gondolkodom. Ha azt gondolom magamról, amit mondanak rólam mások, nagyon rövid idő alatt olyanná is változtatom magam, valóban. Viszont: ha tudom, hogy ez az ember, aki ezt állítja rólam, hazudik, jóval könnyebb annak maradnom, aki vagyok! Nem pedig annak, akinek az ő beszűkült egója lát engem. Hiszen ő rám vetíti a saját maga kínját, hogy ezért – helyette – én szenvedjek. Dögöljön meg a szomszéd tehene is …. Ne hidd hát el neki! Bárki mondja ki ezt a mondatot: az hazudik.
Soha nem viszed semmire az életben, fiam!
Nem bizony. Ha arra az emberre hallgatsz, aki saját maga is sikertelen. Mivel mindenki saját magából indul ki. Az pedig, aki sikeres életutat tudhat maga mögött, az ilyen állítást nem vesz a szájára, mert tisztában van azzal: mindenki a saját sorsát éli át, valósítja meg, és teljesíti be. Ha egy ilyen állítás elhangzik, legelőször vizsgáld meg azt: ki az, aki mondja. Mennyire sikeres ember mondja? Mit ért el az életében, az, aki ezt állítja? Tehát, aki ezt az állítást kimondja, valójában csak azt állítja: én nem vittem semmire, te sem viheted többre! Aki ugyanis ezt állítja, annak élete kietlen és üres. Nem ismeri a sikert, fogalma nincs arról: mi az. Az egója viszont képtelen volna elviselni, ha a gyermeke, vagy a házastársa többre vinné nála. Mit tesz hát? Elhiteti veled, hogy egy szerencsétlen, semmirevaló ember vagy, aki jobban jár, ha felnéz rá, besorakozik mögé, és követi az ő utasításait. Máshogyan ugyanis nem tudna önmagával békében élni. Ha ő maga nem tud önmagára büszke lenni, hát rád végképp nem akar az lenni! Ha sokat gondolkozol ezen az állításon, és el is hiszed ezt, akkor ugyanolyan szerencsétlenné fogsz válni, mint az, aki ezt az állítást kimondta. Ne vedd magadra a másik keresztjét, akárhogy törekszik is erre! Ne hidd el, ha ezt hallod, tudd, hogy az, aki ezt állítja, csak maga alá akar gyűrni. Mert tisztában van a benned rejlő lehetőségekkel, ami több, mint amiről ő valaha is álmodni mert. Azért fog vissza, nehogy magadtól rágyere erre, és véletlenül több legyél, mint ő. A lényeg tehát: ezt a mondatot mindig engedd el a füled mellett! Hiszen saját magát szidja. Hát tegye! Legyen vele boldog! Hagyd a fenébe, meg se halld! Attól se félj, ha kitagadnak ezért. Arra gondolj: boldog lennél egy olyan családdal, akik mindenáron maguk alá akarnak gyűrni, és bábként rángatott emberré próbálnak tenni téged?
Ne avatkozz a felnőttek dolgába!
Ne bizony. Mert ők maguk is el vannak tévedve benne. Te semmiképpen sem tudhatod jobban, nem láthatod a megoldást, mert „Csak egy gyerek” vagy. Neked nem lehetnek ötleteid, ha nekik nincsenek, nem lehetnek javaslataid, észrevételeid, ha nekik nincsenek. Te nem tudhatod, mi zajlik közöttük, ha ők nem tudnak róla, mert inkább vakon élnek, minthogy kinyissák végre a szemüket. Tehát aki ezt állítja, valójában azt gondolja: Képtelen vagyok elmagyarázni neked a helyzetet, mert én magam sem értem, és nem látom a megoldást. A szülő soha nem ismeri be, hogy felsült valamikor, valamiben. Hogy képtelen megfelelni egy elvárásnak, egy feladatnak, hogy bármiben is képtelen a megoldás megtalálására. Mint ahogyan azt is képtelen beismerni, ha te tudsz jobban valamit, hiszen akkor meginogna a nem is létező magasabbrendűségi érzése, amit ő (tévesen) szülői tekintélynek gondol. Inkább elhiteti a gyermekével, hogy te, fiam, túl hülye vagy ehhez a hatalmas és komplikált probléma rendszerhez, ez ezért a felnőttek dolga, nem a tiéd. Azért tartanak hát téged a „Csak egy gyerek” szintjén, mert ők maguk képtelenek felnőni, és felnőttként megoldani életük létproblémáit. Ha ezt hallod, akkor csak legyints, és gondold azt: Ti is felnőttök egyszer!
Én a becsületre nevellek, fiam!
Azt nem teszi hozzá: az én becsületemre. Arra a becsületre akar ránevelni, amit a társadalom kitalált, és nem arra a becsületre, melyet az etikai kódex megfogalmaz. Tehát, aki ezt állítja, valójában azt állítja: ránevellek arra, hogy bele tudj simulni a társadalomba, azért, hogy boldogtalanná válj te is, légy szürke, bárkit követő ember te is, mint én és rajtam kívül mindenki más. … A társadalom elvárásai fogalmazódnak meg, és mutatkoznak meg a családi élet szintjén. Mert az a szülő, aki veri a gyermekét, eleve nem beszélhet becsületességről, hiszen a kisebbet, a gyengébbet terrorizálja, ezzel megbetegítve a kis lelkét. Ez a becsület? Az a szülő, aki veri a gyermekét, megmutatja, hogy nem meggyőzni, vagy magyarázni kell a másik embernek, hanem uralkodni rajta, hatalmat gyakorolni felette, maga alá gyűrni őt és rettegésben tartani. Ez a becsület? Az a szülő, aki bántja a gyermekét, bánt mást is. Hiszen, ha képes azt bántani, aki a húsa és a vére, és akit állítólag szeret, mire számítson tőle egy idegen ember, akihez semmiféle érzelmi szál nem köti? Ez a becsület? Az a szülő tanít becsületre, aki a munkahelyi gondjait otthon beszéli meg és ki, otthon vezeti le a munkahelyi feszültségét, mert a munkahelyén nem mer, nem képes megszólalni. Az a becsület, ha más háta mögött beszélünk, majd egy olyan embert bántunk ezek miatt, akinek köze nincs a történtekhez? Lehet-e becsületnek nevezni azt, hogy este bucira veri a gyermekét, reggel pedig féltő szülőként óvodába, iskolába kíséri, és mások előtt puszival búcsúzik? Ez a becsület? Az a szülő nevel erre, aki folyamatosan lop a munkahelyéről (becsületes, jó magyar szokás alapján), hogy anyagilag ebből a szerzett haszonból gyarapodjon? Ez a becsület? Az a szülő, aki nem ismeri el gyermekének a gyermekkorhoz való jogát, az akar becsületre nevelni? Az a szülő, aki rabszolgamunkára kényszeríti a saját gyermekét, hogy az ő anyagi haszna növekedjen, miközben ő maga ájultra issza magát – ez a becsület? Hát köszönöm szépen. Szerintem a becsület nem erről szól. A becsület az, amikor nem érzünk lelkiismeret furdalást akkor, ha kimondtunk, vagy megtettünk valamit. Igaz, az a szülő sem érzi a lelkiismeretének szavát, aki veri a gyermekét, különben nem tenné meg. Kérdem én: ha olyan szülő beszél „becsületre nevelésről”, akinek még csak lelkiismeret-furdalása sincs, semmiért, kell-e hinnünk neki? Amit ő „becsületnek” hisz, vagy gondol, nem egyéb, mint a társadalom és a saját bűneinek palástolása. Hiszen a társadalom elhitette vele is, hogy ez a becsület. Kell-e hinni nekik, másoknak, vagy bárkinek is, ha becsületről van szó? Nem. Saját magadon kívül senkinek sem szabad hinned, ha ez a kérdés felmerül. Akkor tettél valamit becsületesen, akkor mondtál valamit becsületesen, akkor élted meg becsületesen a napodat, ha lefekvéskor nincs rossz érzésed, nem szégyelled magad, nem ég a gyomrod, és nem jelentkezik a lelkiismeret furdalás. Ha nyugodt lélekkel alszol el, akkor becsülettel élted meg a napodat. A lényeg az: ha olyan szülőt kaptál, aki veréssel nevel, ne hidd el egyetlen szavát sem, ha a mondatban szerepel a „becsület” szó. Ez, amit ő emleget nem a becsület, hanem önmaga feloldozásának kísérlete, azon dolgok alól, amit élete során önmagával és másokkal szemben elkövetett. Meg akar tisztulni, és a feloldozást a gyermekétől várja. Az ilyen embereknek pszichiáter kellene, nem pedig egy hiszékeny, befolyásolható gyermek. ...
